Törvények a megújult világ számára
"Azután megáldá Isten Noét és az ő fiait, és azt mondá nékik: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet."
(1Móz 9: 1)
Hasonló áldással találkozunk itt, mint amit Ádám kapott az Édenben. Ott volt számára egy hatalmas birodalom, amelyet be kellett töltenie igazságos, istenfélő emberekkel. Így áldotta meg Noét is. Noénak most ki kellett terjesztenie élővilágának határait. Meg kellett lépnie, vagy jogarral és korbáccsal ki kellett terjesztenie az élő birodalmat a kitakarított pokol rovására. Visnu ezen inkarnációja hármat léphetett (ó-iráni mondavilág): az eget, a földet és a poklot. Tehát alkothatott, fenntarthatott, és felvigyázhatta a teremtésmű periodikus meg-megújulását és elmúlását. A Teremtőnek ez a három arca segíti őt ebben a munkában: a Teremtő, a Fenntartó, és a Pusztító; vagy a Bibliában az Atya, a Fiú és a Szent Lélek.
E három jellegzetesség tartja mozgásban az egész multidimenzionális Univerzumot:
1. A Teremtő, Alkotó gondolata, akarata (pl. Brahma, vagy a Szó, a Főangyal);
2. Fenntartó (pl. Léteztető, Jehova, Allah, a Főkérub, Lucifer – vagyis a teremtés vágya és annak megnyilvánulásai, Visnu);
3. Pusztító (vagyis az egységes rendet fenntartó, ellenőrző és ítélő erő, pl. Mihály, a Főszeráf, Siva, a Szent Szellem, működtető erő, vagy törvényrendszer, a Törvény).
A különféle népek szent irataiban vagy mondáiban, legendáiban más-más nevekkel találkozunk, de a jelentésük mindig a fent említetteket hordozzák magukban.
Itt megjegyzendő, hogy az Indiában honos kaszt-rendszer is erre épül fel, de itt már teokratikus sorrendbe állítva azokat. Legmagasabb szinten állnak a papok és tanítók; utánuk a társadalom irányítói és fenntartói; majd követi őket a vágyak hordozói és megtestesítői – a kereskedők és kézművesek rendje. Legalul van még egy kaszt, amely mindezt elszenvedi. Ez társadalmi szinten a dolgozók és parasztok, egyetemes szinten, pedig a vágyak földi megnyilvánulásai, vagyis a materializálódott teremtés elemei.
A fenti címszóban tehát azokról a törvényekről lesz szó, amelyek biztosan mozgásban tartják az újonnan keletkezett helyzetet, világot.
"És féljen és rettegjen tőletek a földnek minden állatja az égnek minden madara: minden a mi nyüzsög a földön, és a tengernek minden hala kezetekbe adatott; Minden mozgó állat, a mely él legyen nektek eledelűl; amint a zöld füvet, nektek adtam mindazokat."
(1Móz 9: 2, 3)
Korábban, mikor még csak növényzetet volt szabad fogyasztani; egy idő után a gonosz erők rászoktak a húsevésre. Az egymással való versengés hozta magával ezt a szokást. Ellenben az állatok alapvetően nem féltek az emberektől – sőt szoros kapcsolatban álltak velük, és értelmes kommunikációt folytattak egymással, természetesen ki-ki a saját szellemi színvonala szerint.
Csakhogy ezek a gonosz démonok tevékenységük folytán félelmet ébresztettek bennük, így nyílt harcokat vívtak ők egymással is, és az emberrel is. A korábbi kapcsolatuk alaposan átértékelődött: annyira, hogy ezen Noé esetleges kedvessége már vajmi keveset segíthetett. Így az ember és az állatvilág között kialakult viszonyt a Törvény állandósította. Noé szellemisége már kevés volt ahhoz, hogy a régi jó viszonyt visszaállíthassa. Ellenben az új viszonyt szabályozni kellett. Hogyan?
"Csak a húst az őt elevenítő vérrel meg ne egyétek."
(1Móz 9: 4)
Korábban már tapasztalhattuk, hogy mi jelent a Teremtő számára a vér. Képes panaszosan felkiáltani Ő hozzá. A szív az emberi (és állati) élet központja. Annak energiáját vagy életerejét a vér áramoltatja szét a testben, s átjárva azt, visszatér oda – mintegy megjelentve útját, s az azon tapasztaltakat. Ez egy olyan periodikus mozgás, ami látszólag önbeálló, önszabályzó. Ez a vér nem csak a karokba, lábakba, de az agyba is eljut, sőt a szívet is körüljárja a koszorú-érrendszerben. Így gyakorlatilag kulcsfontosságú szerepe van az értelem és az érzelem-világ között. Az agy egy antenna a szellem felé, és irányítója a testnek; a szív, pedig az érzések, érzelmek, indulatok tárháza, és közvetlen kapcsolatban áll a lélekszikra útján a Felsőlélekkel. Mindezek között a vér tartja fenn a kapcsolatot, az egyensúlyt. A véren keresztül kapcsolódnak össze azok az erők, amelyek képesek a bezárt lélek testi megnyilvánulásainak a működését biztosítani. A vér az élet hordozója. Ha ez a testből kifolyik, lehetetlenné válik a test fenntartása, a szellem, a lélek és a Felsőlélek kapcsolata. Persze azt is tudni kell, hogy a vér hordozza a lélegzetet is a testben. A tüdő útján felvett levegő a vérben oldódik fel, s válik felhasználhatóvá. S ha ez a körforgás megszűnik, a test nem működhet tovább. Karmája megszakad; inkarnálódnia kell, hogy folytathassa útját. Ha ez törvényes úton történik, ugyanez a törvény gondoskodik az új formáról, amelyben az előbbi három erő új egyensúlyra talál. Ha viszont ezt a folyamatot erőszakosan szakítják meg; a vér az, amely a törvény számára biztos támpontot nyújthat a benne lévő életerő egyensúlyának visszaállításához egy új testben. Persze a karmáját (a törvény által megszabott életútját) ezzel is megzavarják, de ennek megújítását biztonságosabban lehet szabályozni, mint vér nélkül. A vér mindazokat az anyagokat tartalmazza, amelyekből pontos képet lehet nyerni az élőlény halála alkalmával esedékes lelkiállapotáról. Nem is beszélve még arról az egyéb értékről, amit a vér, vagy annak kiontása jelképez. Ilyen például az áldozat, melyet az ember is leró, de maga az Isten is végre fogja hajtani.
Ezért azt parancsolja Noénak és leszármazottainak, hogy ha már húst esznek, legalább véreztessék ki, így kerülhetik el a bosszú haragját.
"De a ti véreteket, a melyben van a ti éltetek, számon kérem; számon kérem minden állattól, azonképen az embertől, kinek-kinek atyjafiától számon kérem az ember életét. A ki ember-vért ont, annak vére ember által ontassék ki; mert Isten a maga képére teremté az embert."
(1Móz 9: 5, 6)
Az állatokkal – épp úgy, mint az emberekkel – komoly szándéka van az Istennek. Hisz azok az ember korábbi megnyilvánulásainak testei. Sőt a továbbiakban is: aki emberi cselekedeteiben túl mélyre süllyed, az a Karma Törvénye értelmében állattestbe szorul, s onnan evolúciós úton juthat el újra az intelligencia és az öntudat emberi szintjére. Ennek ellenére Isten megengedi az embernek, hogy az állat húsát megegye. Valójában feláldozza az emberért az állat testét. Ez már a leendő megváltás előképe. Egyre magasabb és magasabb értékű dolgot áldoz fel teremtésműve oltárán azért, hogy szeretett fiait visszavárja. Később embereket, népeket, majd mennyi Fiát is hasonló megítélés alá vonja értünk. Ezzel is jelzi, hogy a Hozzá visszatérni vágyók igyekezetét tudomásul veszi, és meg fogja jutalmazni. Természetesen nem a Törvény engedménye a jutalom (az csak segíti őket a továbbemelkedésben), hanem az égi birodalomban előkészített hely.
"Ti, pedig szaporodjatok és sokasodjatok, nyüzsögjetek a földön és sokasodjatok azon."
(1Móz 9: 7)
Amikor egy-egy új törvény elhangzik, az minden esetben egy már meglévő, kihirdetett törvényre épül. Azt nem semmisíti meg, inkább magyarázza azt. Ebben a periodikus rendszerben, ahogy a lét megnyilvánulása előre halad, természetes módon romlik a minősége a benne szereplő gonosz, torzító erők miatt. Ez magával vonzza a magasabb szellemiségűek figyelemmegoszlását (koncentrálóképességének csökkenését), gyengülő éleslátását, s így testi hanyatlását is. Ezért azt folyamatosan foltozgatni, táplálni, gondozni, igazgatni kell. Ezért folyamatosan újabb és újabb törvényekre van szükség, hogy a rendszer öregedő testét fenn lehessen tartani. Ez nem csak egy-egy emberi kormányra, vagy társadalmi létszakaszra igaz, hanem az egységes emberiségre is. Megjelenése után elérkezik a délhez, élete legragyogóbb szakaszához, de azután lassan, később egyre rohamosabban hanyatlani kezd. Ebben a hanyatló korban előbb kevesebb, majd egyre több gyógyszerre, szabályra van szüksége a fennmaradáshoz. Időnként még komoly műtétekre is szükség lehet, mint ahogy később majd tapasztalni fogjuk. Nos, Noé napjaiban az emberiség már jócskán túl volt a délen. Már jó ideje hanyatlunk. Ezért a továbbiakban nem lesz meglepő, hogy egyre több test-foltozó törvénnyel fogunk találkozni. Azonban egyik sem fogja semlegesíteni, vagy abszurd módon félretenni a már meglévőt, inkább annak szellemiségében mutat be részleteket azokon a területeken, ahol erre a beteg testnek szüksége van.
Így a Teremtő ezek figyelembevételével adja újra áldását a megújulni készülő emberiségre.
Szövetség és szivárvány
"És szóla az Isten Noénak és vele az ő fiainak, mondván: Én, pedig ímé szövetséget szerzek ti veletek és a ti magvatokkal ti utánatok. És minden élő állattal, mely veletek van: madárral, barommal, minden mezei vaddal, mely veletek van; mindattól kezdve a mi a bárkából kijött, a földnek minden vadjáig."
(1Móz 9: 8- 10)
Itt fordul elő először, hogy Isten szövetséget köt az emberiséggel. Szerződést köt velük. Korábban egyszerűen csak a törvényeit közölte az emberrel, és közölte, hogy azok áthágása milyen következményeket von maga után.
Itt viszont oly mély kapcsolat alakul ki Isten és Noé között, hogy már nem egyszerűen a bukott és felemelkedni vágyó embert, hanem a barátot látja benne. Így már – úgy érzi – nem teheti, hogy egyszerűen csak parancsba adjon valamit, hanem határozott segítséget nyújt neki abban, hogy a rábízott feladatot elvégezhesse. Sőt tudatosan figyelembe veszi az ember egyéni észrevételeit, vágyait is. Noé vágya, hogy a vele való emberiség és az állatvilág majdani leszármazottait ne érje többé ilyen tragédia tetteik következményeképpen. Valójában úgy szereti Istent, az ő Barátját, hogy teremtésműve védelmére és támogatására kel. A korábbi Manuk ilyen szoros barátságot nem ápoltak Vele, s ily mély érzések nem kerítették hatalmukba őket a teremtésművével kapcsolatban. Egyszerűen csak az Isten szolgái voltak, vagy akartak lenni, s minden utasítását igyekeztek végrehajtani a legjobb tudásuk szerint. Ennek jutalmául kapta például Énók a halhatatlanságot.
Nos, nézzük hát, hogy milyen szövetséget is kötött a Teremtő Noéval!
"Szövetséget kötök ti veletek, hogy soha ezután el nem vész özönvíz miatt minden test; és soha sem lesz többé özönvíz a földnek elvesztésére. És monda az Isten: Ez a jele a szövetségnek, melyet én örök időkre szerzek közöttem és ti köztetek, és minden élő állat között, mely ti veletek van."
(1Móz 9: 11, 12)
A szövetség lényege tehát a Teremtő oldaláról az, hogy megígéri: a földet többé nem árassza el özönvízzel, amely minden élőt elpusztít. (A földet tűznek tartja fenn az ítélet napjára.) Természetesen ezzel nem azt ígéri meg, hogy a gonoszságot megtűri a földön, de biztosan odafigyel azokra a hű szolgáira, akik az Ő közelségét szeretik, és nem egyszerűen csak természetesnek veszik a közelségét, létezését és fennhatóságát.
Nem! Ő nem egy zsarnok uralkodó akar lenni, aki kíméletlenül kiírt minden Vele szembeni ellenállást, hanem számításba veszi azok vágyát, akik igazi szeretetet mutatnak Ő iránta, elrendelései és törvényei iránt, illetve embertársai és biotikai környezetük iránt. A későbbiekben az anyagi világegyetem csodálatos volta, és annak elemei iránt is mély érzéseket fognak táplálni egyes szolgái – persze az Ő akaratával és törvényeivel összhangban. Így Isten ezek megkímélésére is indíttatást fog érezni.
Természetes azonban, hogy egy szerződés kétoldalú megállapodás, így nyilván az ember is tenni kénytelen ezért a kölcsönös együttműködésért. Mégis az ember leendő tettei messze alulmaradnak attól, amit Isten értünk tenni fog.
Noé már tud Istennek azon szándékáról, hogy az emberiség bűne miatt egy mély szeretetből fakadó áldozatot fog hozni értünk (azért is szereti Őt annyira Noé). Hisz ismeri jól Teremtője eddigi tanításait, és ennek fényében tanítja családját, és gondozza biotikai környezetét. Hihetetlen mélységekben mögé lát azoknak a szavaknak, amelyek a korábban már elhangzott tanításban meghúzódnak. Lelki szemeivel jól látja Teremtőjének szándékát, s jól látja az ostoba emberiség értetlenségéből fakadó buktatókat is.
"Az én ívemet helyeztetem a felhőkbe, s ez lesz jele a szövetségnek közöttem és a föld között. És lészen, hogy mikor felhővel borítom be a földet, meglátszik az ív a felhőben. És megemlékezem az én szövetségemről, mely van én közöttem és ti közöttetek, és minden testből való élő állat között; és nem lesz többé a víz özönné minden testnek elvesztésére. Azért legyen tehát az ív a felhőben, hogy lássam azt és megemlékezzem az örökkévaló szövetségről Isten között és minden testből való élő állat között, mely a földön van. És monda Isten Noénak: Ez ama szövetségnek jele, melyet szerzettem én közöttem és minden test között, mely a földön van."
(1Móz 9: 13- 17)
Itt egy érdekes motívumra figyelhetünk fel. Tudjuk, hogy az Özönvíz előtt a föld felszínét eső nem áztatta még. Így ez a jelkép nem volt látható. Ez az égi ív: a szivárvány-híd, vagy szivárvány-ív. Ma már tudjuk, hogy az esőcseppek, sőt az erős pára is – ha közvetlen napsugárzás éri – a fehér fényt színeire bontja, és a különféle színek különféle mértékű fénytörése egy több színből álló szivárvány képét tárja elénk. Természetesen ez is az isteni törvény következménye. Látványa azonban elbűvölő, s mindenképpen odavonzza az ember szemét – de az Istenét is! Ezt látván, kíván emlékezni a Teremtő, hogy megígérte az emberiségnek: többé nem küld mindent elmosó esőt a földre. Többé nem fullasztja meg az élő lelkek testét.
Más módon fog cselekedni, hogy a gonoszságot kiirtsa, de az arra méltókat felemelje Magához. Ennek érdekében hozza létre később a Mennyei Királyságot, ülteti trónjára Jézus Krisztust 144 000 királlyal együtt; s nekik építi fel a Mennyei Jeruzsálemet (a Kétszeres Béke Városát) az égben; értük építi fel a mennyei rendfenntartó erőt, melynek hadsereg-parancsnoka Mihály. Az emberiséget szétválogató erők, pedig az Apokalipszis lovasai. Tevékenységének áldásai a földre fognak kiterjedni. De ezeket az elemeket majd a Jelenések Könyve fogja részletesebben tárgyalni. Ám részleteiről és előkészületeiről korábban is már sok-sok előrejelzést, eseményt és próféciát találtunk. Visnu utolsó földi megjelenése is fehér lovon ülő, fehér ruhában lévő harcosról szól, kezében kétélű karddal – akárcsak a Jelenések könyvében Mihály.
"Valának pedig Noé fiai, kik a bárkából kijöttek vala: Sém és Khám és Jáfet. Khám pedig Kanaánnak atyja. Ezek hárman a Noé fiai s ezektől népesedék meg az egész föld."
(1Móz 9: 18, 19)
Az Özönvizet túlélő emberi mag tehát három fő irányban fejlődhetett tovább. Ez a három alapmag már az Özönvíz előtt száz évvel megjelent. Ebből természetesen majd egy lesz méltó arra, hogy a megígért Mag vérvonalát továbbvigye. Archeológiai kutatások is alátámasztják azonban, hogy – jóllehet, sok előemberi és ősemberi faj kihalt, mégis – három alapvető irányzat fejlődött ki a Vízözön után.
Sém leszármazottai elsősorban helyben maradtak, illetve bizonyos oldalágai népesítették be az ó-iráni területeket, Indiát, és a távoli szigeteket.
Khám fiai helyben, Mezopotámiában igyekeztek világbirodalmat kiépíteni; majd keletre, dél-nyugatra, Afrikába vándoroltak az évmilliók során.
Jáfet utódai viszont elsősorban északra indultak, és benépesítették Laurenciát. Eleinte még észak-Amerikába is száraz lábbal kelhettek át igen sokáig – bár elég zord körülmények között, Atlantiszt és térségét is ők népesítették be, de ezt az isteneikkel vívott harc romba döntötte, és elsüllyesztette. Dél-Amerikát egészen Patagóniáig sikerült paradicsommá alakítaniuk, amit saját fajtájuknak egy másik népcsoportja – az európaiak, főleg vikingek a tizedik századtól, a spanyolok pedig a tizenötödik századtól – sikeresen elpusztított.
Ázsiának a Himalája- Földközi-tenger vonalától északra fekvő területein az Üveghegyekig és a Jégkirálynő birodalmáig erősen keveredtek a jáfetita és sémita törzsek. Az óriások, ráksasszák és egyéb fél-materializált lények egy idő után kiszorultak a kontinens emberlakta területeiről, és a Himalája, a Délkelet-Indiai szigetvilág (főleg Mú), és Ausztrália, és Óceánia apró szigeteire szorultak. De később Ausztráliából, majd Mú elsüllyedése után egyéb területekről is kipusztultak. Legtovább talán még a Jordán folyó és a Földközi-tenger közötti hegyvidéken és a Himalájában maradtak meg, leszármazottaik, pedig keveredve emberekkel, önálló, jobb-gonoszabb népcsoportokat alkottak világszerte. Tanításaik és Istennek szembehelyezkedett állapotuk miatt azonban mindenhol pusztulásra lettek ítélve ők is, és azok is, akik keveredtek velük, vagy hatásuk alá kerültek.
Noé átka és áldása
"Noé, pedig földmívelő kezde lenni, és szőlőt ültete. És ivék a borból, s megrészegedék, és meztelenen vala sátra közepén. Khám pedig, Kanaánnak atyja, meglátá az ő atyjának mezítelenségét, és hírűl adá künnlevő két testvérének. Akkor Sém és Jáfet ruhát ragadván, azt mindketten vállokra veték, és háttal menve takarák be atyjok mezítelenségét; s arczczal hátra meg sem láták atyjok mezítelenségét."
(1Móz 9: 20- 23)
Noé, miután a bárkából kiengedett állatvilág jövőjéről gondoskodott, elkezdte szemügyre venni, hogy milyen növények magvai élték túl az Özönvizet. Tevékenysége közben így a növényekről is óriási tudásra tett szert. Sokféle gyümölcsöt termesztett; többek között szőlőt is.
A gyümölcsöket igen változatos formában fel lehet használni és fogyasztani. Többek között a levét kierjesztve vidámító ital, bor készíthető belőle. Erre, mint kiderült, a szőlő a legalkalmasabb, így természetesen igen magas szintre fejlesztette a szőlőművelés és borkészítés tudományát. Idősödő ember lévén, gyakran kortyolgatta az édes isteni nedűt, hogy vidámmá tegye vele a szívét – viszont ugyanaz az ital túladagolva részegséget okoz. Ilyenkor az ember már sokkal nehezebben tudja kontrollálni a tetteit. Az alkohol bontja a neuronok szinapszisaiban termelődő átvivő anyagokat képező lipoidokat (zsírszerű anyagokat); s így a külső ingerek nehezebben jutnak el az agyba, s a kiadott utasítások is lassabban, szakadozottabban, pontatlanabb formában érnek célhoz. A belső tárolt képek összekeveredve tolulnak elő, s veszik át az uralmat az elme fölött. Ez történt Noéval is.
Ám ezzel tudtán kívül próbára tette a fiait. Khám látta meg őt így. Ahelyett, hogy azonnal befedte volna atyja testét, elszaladt, és közhírré tette a testvérei között. Mélységesen megszégyenítette ezzel az atyját. Mindezt tette egy olyan világban, ahol az atya tisztelete majdnem, hogy az isten-tisztelettel felért. Végtére is az isten-tiszteletnek ez az egyik jele.
Testvérei természetesen nem azt mérlegelték, hogy atyjuk milyen hibába esett; hanem, hogy hogyan menthetnék meg a további megszégyenüléstől, és hogy kimutassák iránta érzett nagyrabecsülésüket.
Tettüknek meg is lett az eredménye!
"Hogy felserkene Noé mámorából, és megtudá a mit vele az ő kisebbik fia cselekedett vala: Monda: Átkozott Kanaán! Szolgák szolgája legyen atyjafiai közt. Azután monda: Áldott az Úr, Sémnek Istene, néki légyen szolgája Kanaán! Terjeszsze ki Isten Jáfetet, lakozzék Sémnek sátraiban; légyen néki szolgája a Kanaán!"
(1Móz 9: 24- 27)
A szörnyű bűnt szörnyű átok követte. Noé Khámot megátkozta. Másik két testvérének a szolgájává kellett lennie – természetesen a leszármazottaival egyetemben – míg ez a világ áll.
A történelem egyértelműen megmutatja nekünk ezt a szolgalelkű népet. Jelenleg leginkább Afrika sötétbőrű lakossága tekinthető e leszármazottainak. Ők évezredek óta a sémita és jáfetita népek szolgái, rabszolgái. Igen mély szellemi és anyagi szinten élnek. Igen jellemző rájuk a tudattalan elme, a sötét szív, az állandóan háborgó öntudat, az igazi vallás nélkülözése (csupán ellopott, vagy gonosz szellemek által emelt vallásokat tisztelnek). Fennhéjázó öntudatuk mindig felülkerekedik szellemi és fizikai szükségletükön, így bármit érnek is el, az általában értéktelen. Mélységesen szolgalelkűek, de nem alázatosak, így a szolgálatuk sem igazi érték, bárhová is kerülnek a világban, mindenütt lázadoznak az őket ért sérelmek ellen, amit viszont lustaságukkal és felelőtlenségükkel, a társadalmak bomlasztásával érdemelnek ki. Bomlasztó tevékenységük más népek gondolkodására is kihat, a mi elsősorban a puerto-ricoiak, és az Európát egyre inkább romboló roma kisebbségek viselkedésében nyilvánul meg leginkább. A tömeges előfordulásuk területein belőlük válnak ki a bűnöző szervezetek (de nem azok fejei!), vagy ilyeneket támogatnak előszeretettel. E tevékenységük folytán több helyen kiirtották őket, vagy erősen visszaszorították a gyakoriságukat. Ahol viszont felkarolják őket, támogatják őket; ott az illető térség vagy ország gyors erkölcsi és gazdasági hanyatlásnak indul.
"Éle, pedig Noé az özönvíz után háromszáz ötven esztendeig. És vala Noé egész életének ideje kilenczszáz ötven esztendő; és meghala."
(1Móz 9: 28, 29)
Noé volt az utolsó olyan ember a földön, akinek életideje megközelítette az ezer esztendőt. De valójában ő volt a harmadik legtovább élő ember. Az első: Methusélah – 969 esztendő; második: Járed – 962 esztendő; a harmadik: Noé – 950 év; negyedik: Ádám – ő 930 évig élt.
Tehát Noé az Özönvíz után még 350 évet élt, vagyis 126 000-szer reinkarnálódott. És most nézzük, hogy mindezen közben hogyan töltötték be Noé utódai az Özönvíz által megtisztított földet.
